2/31.Fejezet

Nem tetszik már nektek a blog?Valamit rosszul csinálok?Miért nem látogattok és kommenteltek annyian,mint régen? Kérlek segítsetek és mondjátok el mi a baj,mert lassan vége a blognak és én úgy érzem,hogy már ti sem vagytok velem:/
 Amúgy mostantól megint szemszögből fogom írni,remélem nem zavar senkit,bár amennyien olvastok..


*Hope szemszög*
Végre kiengednek a kórházból és haza mehetek. Kemény egy hét ebben az unalmas szobában.Kemény egy hét a szívemnek.Még mindig nem tudtam felfogni,hogy apa megfog halni. Miért pont ő? Még annyira fiatal és még azt se tudja,hogy lesz egy unokája. Vajon azt még megéli,hogy megszületik? Nem akarom,hogy egyik szülőm se tudja majd a kezében tartani,megpuszilni kis pofiját. Nem akarom,hogy apa itt hagyjon,hogy ő is elmenjen és magamra maradjak. Könnyek csorognak le az arcomon és ez még így lesz jó sokáig ha rá gondolok. Bármikor amikor meglátom elbőgöm magam,nem tudom visszatartani. Minden percem vele szeretném tölteni,eddig is ezt tettem ezért nem tudtam még beszélni Zaynnel. Ő sem erőltette,gondolom csak,hogy apával lehessek és remélem nem azért,mert már nem szeret.
-Kész vagy kincsem-apa dugja be fejét az ajtón és amikor látja,hogy kész vagyok beljebb lép. Ellépek a táskámtól és szorosan,könnyes szemekkel ölelem magamhoz-Mostantól mindig ez lesz ha meglátsz?-apa hangja szomorkás mégis magára erőlteti a nevetést.
-Lehet-suttogom,mire puszit nyom a fejemre és eltol magától.
-Kicsim,ez az élet rendje.Születünk és meghalunk. Nincs sok időm de ebben a kis időben sem a szomorú arcodat szeretném nézni. Nem bírom amikor sírsz,mert fáj tőle a szívem,főleg ha tudom miattam van. Csak mosolyogj és gondolj a szép dolgokra-mosolya fertőző. Mindig megvilágítja a dolgokat-Szeretlek kicsim és mindig is szeretni foglak.
-Én is szeretlek apa-még egyszer megölelem de most nem sírom el magam.

-Sziasztok-köszönök a nappaliban ülőknek-Zayn beszélhetnénk?-nézek rá,félénken bólint és mellém lép.Elindulok az emeletre és nem tudom miért de az ő szobájába sétálok és ülök le az ágyra. Megvárom amíg leül velem szembe és hatalmasat sóhajtok.
-Sajnálom,szeretlek-mondjuk egyszerre.Meglepődök,azt hittem már nem szeret.
.Sajnálom Hope amit tettem. Utánad mentem Franciaországba de nem találtalak. Minden reményt feladtam,mind végig csak arra gondoltam,hogy mekkora egy fasz vagyok.Életem szerelme elhagyott,mert nem tudok gondolkozni. És..és sajnálom. Annyira szeretlek,hogy már fáj de te miért kérsz bocsánatot?-két másodperce foglalta a monológját de a végét lassan mondta,azt,hogy szeret.
-Azt sajnálom,hogy elmentem,mert nem rád voltam mérges hanem magamra és hónapokig szenvedtetek és én is szeretlek,annyira,hogy már fáj-könnyeim újra előtörtek.Komolyan ha így folytatom külön víz gyárat nyithatok.Zayn letörölt egy kósza cseppet,majd ajkait az enyéimre tapasztotta. Mikor el akart húzódni vágyakozóan kaptam utána és nem engedtem. Zihálva váltunk el percek elteltével-Zayn-suttogtam.
-Mi a baj-ujjainkat összekulcsolta és apró puszit nyomott rá.
-Terhes vagyok-reakcióját figyeltem.Arca pillanatok alatt felderült és hatalmas mosoly terült szét az arcán.
-Biztos?-felugrott és magával emelt amikor aprót bólintottam. Nevettem ahogyan megpörgetett a levegőben és puszit nyomott a hasamra-Szia prücsök,hogy vagy mami hasában?-beszélt a pocakomhoz-Hány hónapos,tudja már valaki?-nézett rám.
-4.hónap és még csak te-mosolyogtam ahogyan a hasam simogatta és puszilgatta-Zayn,akkor mi most rendben vagyunk?-kérdeztem félénken.
-Rendben vagyunk?-bólintottam és megcsókoltam-Szeretlek-suttogta ajkaimba-Mind kettőtöket.
-Mi is szeretünk.Este elmondjuk a többieknek?-aprót bólintott és a karjaiba csomagolva elszundítottunk mind a hárman.

-Mondani szeretnénk valamit-mindenki a nappaliban ült,én Zayn ölében a fotelben míg a többiek velünk szemben a kanapén.Zayn keze a hasamon pihent és cirógatta,még délután felfedeztük,hogy a baba már rugdos. Mindenki elcsendesedett és ránk nézett,Zayn aprót bólintott amikor rá néztem-Szóval öhm..én kisbabánk lesz-amikor percek múlva sem szólaltak meg felegyenesedtem,fel álltam és felhúztam a pólóm,kicsit már látszott a pocim-Terhes vagyok-mosolyogtam. Apa ugrott fel először,leguggolt elém megsimogatta a hasam majd könnyes szemekkel ölelt magához.
-O kicsim-suttogta a hajamba és nyakamon megéreztem könnyeit. Ennyi,eddig bírtam én is sírásban törtem ki és ahogy körbe néztem mindenkinek könnyes volt a szeme. Minden fájdalmunk kijött és minden örömünk. Sorra megölelgetett mindenki és lepacsiztak Zaynnel.
-Kislány-mosolygott Loui és még erősebben,mint apa megölelt-Annyira örülök,remélem Loui lesz a neve.
-Szó sem lehet róla-néztem rá komolyan.
-Mi? Mi? Mi az,hogy nem lesz Loui? Zayn ugye Loui lesz a neve?-esett pánikba.
-Biztos nem-nevetett Zayn és Loui,mint egy megsebzett oroszlán úgy huppant le a kanapéra.
-Apa?-suttogtam-Ugye megvárod?-fúrtam arcom a mellkasába.
-Persze kincsem-suttogta-Látni fogom az én kis unokámat-csókot nyomott fejem búbjára kezével pedig megsimogatta a hasamat

Rész

Holnap lesz rész addig is jó időtöltést

2/30.Fejezet

Lenne még egy kérdésem: Biztos nem zavar titeket,hogy mesélő szemszögből írom a történetet?Mert ugyebár eddig nem így volt és nem is tudom én nem nagyon tudok megbékélni vele,de ugyan akkor így sokkal jobban le lehet írni a dolgokat. Szóval hatalmas gondban vagyok,fogalmam sincs mi tévő legyek:/ Lehet,hogy az utolsó három fejezetet át írom és olyan lesz mint eddig,hogy szemszögekből lesz vagy az is lehet,hogy így hagyom.Tényleg nem tudom,szóval egy kicsit segíthetnétek azzal,hogy leírjátok a véleményeteket..://

Az idő lassan telt ahogyan Harry és Zayn a taxiban ülve haza felé tartottak. Mind kettejük arcán apró mosoly díszelgett bár nem volt teljesen szívből jövő. Örültek,hogy haza érnek barátaikhoz de közben boldogtalanok is voltak,hogy nem találták meg Hope-ot. A kocsi lassan leparkolt és a fiúk szinte egymásban felbukva nyitottak be az ajtón.
-Megjöttünk-ordította el magát Zayn de választ nem kaptak. Összenéztek és megindultak két különböző irányba. Zayn az emeletet kutatta ahol síri csend uralkodott,minden gondosan volt de senki sem volt se hol. Harry közben elindult a konyhába ahol látta,hogy 4 pohár díszeleg a pulton,nem értette,hisz a fiúk hárman vannak. De különösebben nem izgatta a dolog ezért a nyitott ajtón belépett a nappaliba. Egyből kiszúrta a földön heverő sporttáskát és a szétszórt zsebkendőket. Tudta,hogy az a táska Hope-é hisz még ő vette neki egyik születésnapjára. Tudta,hogy lánya tudja a betegségét de nem értette hol lehetnek. Biztos volt benne,hogy nem indultak útnak Franciaországba. Annyira ismerte a fiúkat,hogy nem tennének ilyet. De akkor mi történhetett? Zayn lépett a helyiségbe és ő is egyből kiszúrta a táskát és a zsebkendőket. Kétségbeesetten nézett barátjára aki ugyan azzal az arckifejezéssel ajándékozta. Egyszerre kapták elő a telefonjukat és tárcsázták barátaik számát. Zayn hívta Hope-ot és Louit is de amint nem vették fel és hallotta,hogy Harry sikerrel járt nem folytatta a próbálkozást csak figyelmesen és idegesen várt. Harry kezéből kiesett a telefon, könnyekkel a szemében kezdte el kutatni az autója kulcsát. Zayn nem értett semmit de amint Harry kiejtette azt a két szót,hogy "Hope,kórház" ugyan olyan idegesen kezdett el kutakodni.
Amilyen gyorsan csak tudtak száguldottak a kórház felé,cikáztak a sávok között és nem érdekelte őket,hogy dudálnak rájuk. Most csakis az az egy dolog lebegett a szemük előtt,hogy mihamarabb a szeretett lány közelében lehessenek. De sajnos az idő nem nekik játszott,minden egyes másodperc óráknak tűnt ahogyan araszoltak a beduguló forgalomban.

***

Létezik olyan,hogy valaki megakad egy síkban? Egy helyen ami nem e világi és bárhogy próbál nem tud semerre sem mozdulni? Hope pontosan így érzett,egy olyan helyen volt aminek a létezéséről nem tudott de még csak nem is hallott róla. Bármit próbált nem tudott hova menni. Nem volt hová menni,minden olyan végtelen volt. Hatalmas és üres,nem értette mi történik vele elakart innen menni de nem tudta,hogy kell.Hogy,hogyan tegye. Félt,hogy örökre itt marad,így ilyen egy helyben és tudatlanságban. De akkor hirtelen minden sötét lett,nem látott semmit csak azt érezte,hogy zuhan szélsebesen zuhan és bármennyire is próbál nem tud meg állni. Rettegett attól,hogy mi lesz a folytatás de sajnos nem tudta a választ. Rengeteget zuhant és már kezdett beletörődni,hogy egyhamar nem is lesz vége. "Gondolj apádra" ez volt az utolsó amit hallott,mert utána mindennek vége lett. Eltűnt a sötétség a zuhanás,eltűnt minden.

A három fiú még mindig aggódva bár már kicsit nyugodtabban ült Hope ágya mellett. Az elmúlt pár óra maga volt a pokol.Hatalmas szerencséjük volt az orvos szerint ha két perccel később érnek ide Hope már nem éli túl. A sokktól leállt a légzése és amint a műtőbe tolták az oxigén miatt leállt a szíve is.
"-Esik a pulzus-nézett a monitorról az orvosra a nővér. Mindenki kapkodni kezdett ahogyan látták,hogy a lánynak a kezükben áll le szíve.
-Defibrillátort-kiáltott az orvos-Töltés kétszázra.Mehet-mondta és Hope mellkasához érintette a mancsokat ami miatt a lány el emelkedett az ágytól de semmi-Újra.Töltés kétszázra.Mehet-és újra elismételték és még négyszer de semmi. Az orvos tudta,hogy vége de nem akarta feladni. Emlékezett mit mondott az egyik hozzátartozó,hogy az apja haldoklik és már hónapok óta nem látta. Az orrára kötötte,hogy így nem hagyhatja meghalni.
-Még egyszer utoljára-erősködött az orvos-Kislány,nem mehetsz el.Gondolj apádra-suttogta és újra összedörzsölte a mancsokat-Töltés kétszázra.Mehet.-amint a test visszazuhant az ágyra a monitor újra életre kelt ahogyan a lány szíve is. Egyszerre lélegzett fel mindenki és boldogan pacsiztak le az orvossal aki megkönnyebbült.
-Vérnyomás jó,pulzus jó-sorolta a nővér.
-Szép volt kislány-suttogta az orvos aki alig hitte el,hogy sikerült.
Évek óta most volt a legjobban megelégedve magával,a férfiak öröme amikor kimondta,hogy túlélte.Ilyet még életében nem látott,szinte már ő is elmorzsolt pár könnycseppet."

Harry és Zayn minden erejükből rohantak a recepcióra és sajnos a legrosszabbtól tartottak. Amint megtudták,hogy Hope melyik szobában van kicsit megnyugodtak,abban már biztosak voltak,hogy él.
Ijedten néztek körben a szobában ahol Niall,Liam,Loui és Hope tartózkodott. Utóbbi szájából egy cső lógott ki ami levegőt pumpált tüdejébe. Kezébe infúzió csöpögött,takarója alól katéter lógott ki.
-Hope-suttogta egyszerre a két fiú és két oldalán elhelyezkedve vették kezükbe kezeit. Mind kettejük arcát sós cseppek borították ahogyan a lányt figyelték.
-Mi történt?-Zayn volt az akinek volt annyi ereje,hogy megkérdezze.
-Ma hazajött és titeket keresett.kezdte Liam-Tudtuk,hogy el kell neki mondanunk,hogy mi van veled Harry. Tudod milyen,úgysem hagyott volna addig. Annyira kikészült,hogy nem vett levegőt miközben zokogott. Elősször azt hittük,hogy ez csak pillanatnyi de miután láttuk,hogy ténylegesen nem kap levegőt egyből ide hoztuk. A kocsiban elájult az orvos azt mondta,hogy ha két perccel később érünk ide meghal. Leállt a szíve az oxigén hiány miatt. Rengetegszer kellett újraéleszteni de azt mondta a doki,hogy most már biztosan felépül.-Harry hangosan felzokogott de egyből szájára tapasztotta a kezét. Zayn és reszketett a vissza fojtott könnyektől de mind a ketten megnyugodtak,hogy mostmár jól van.

Mind az öt fiú aludt amikor Hope lassan kinyitotta szemeit.Nem tudta felemelni a fejét se a végtagjait.Úgy érezte,mintha mázsákat kötöttek volna rájuk amik húzzák lefelé. Szeme egyből a szájából kilógó csőhöz majd a géphez vezetett. Kissé megijedt,nem emlékezett semmire és nem értette minek van ez a szájában. Zayn volt az aki felkelt,megérezte,hogy Hope fent van. Nem tudta mit csináljon,elsőnek hatalmas mosollyal csókolta arca minden egyes szabad területét,majd a nővérhívóval hívta a nővért és végezetül felkeltette a fiúkat is. Mindenki szinte ugrált örömében,mindenki végig csókolgatta. Hope szemébe könnyek gyűltek amint meglátta édesapját akinek viszont hatalmas mosoly díszítette arcát.

ZENE
-Ne sírj kicsim-egyedül voltak a szobában miután a nővér kivette a lélegeztetőt és a fiúk elmentek valami cuccot hozni.
-Miért nem hívtál? Miért nem szóltál? Apa nem hagyhatsz itt-zokogott Hope és Harry sem tartotta vissza könnyeit.
-Kicsim ne félj,mindig veled leszek ezt te is tudod-nyugtatgatta,arcon csókolta majd kezébe vette kezét és azt halmozta el puszikkal.
-De nem mehetsz el,miért pont te?Ki lesz nekem?Anya is elment és te is? Nem bírom ki,miért nem én?-Hope nem tudta megállítani könnyeit,borzasztóan összetört. Rettegett,hogy apja itt fogja hagyni,még nem állt készen.
-Ilyet még egyszer meg ne halljak-utalt Hatty a "miért nem én?" kérdésre.-Mindenki veled lesz,mindenki veled marad senki sem hagy el.Én is itt leszek csak nem fogsz látni de mi édes anyáddal mindig figyelni fogunk.Mindig veled leszünk a szívedben-suttogta Harry és hagyta,hogy lánya szorosan magához ölelje. Csak ölelték egymást,nem kellettek szavak. Harry előtt leperegtek a képek életéről:
Amikor először tartotta az apró kislányt a kezében,már akkor hasonlított édesanyjára. Az első lépésekre és szavakra. A rengeteg nevetésre és sírásra. A hajnali felkelésekre,büdös pelusokra. Az első kéz törésre ami biciklizés közben történt. Az első iskola napra,amikor először volt szerelmes és amikor először törték össze a szívét. A mesélő estékre,születésnapokra,ünnepekre.Szeme előtt látta ahogyan kis gyermekből felnőtté cseperedik a gyönyörű lánya. A kislány aki miatt boldogabb lett az élete,ha vissza forgathatná az időt biztosan nem változtatna meg semmit. És most már Harry is félt egy kicsit a haláltól,félt,hogy itt kell hagyni a kislányát.

FONTOS!
Holnap szeretném feltenni a arészt de ahoz elősször segítenetek kell.A kérdés : nem zavar-e titeket ha a további részeket elbeszélő szemszögből írom?

2/29. Fejezet

Kedveseim!

Sok-sok kihagyás után itt az új rész.Több dolgot is elszeretnék mondani szóval kérlek szépen titeket,hogy ezt most olvassátok végig!

Az első az lenne,hogy a gépem még mindig haszna vehetetlen,most is a kedves baránőm gépét használom,de ígérem mostantól valakitől mindig elcsórom péntekente szóval lesz rész! Kivéve egy hét múlva ugyanis Horvátországban leszek,de uána,ígérem.

A második dolog ami sokkal fontosabb pedig az,hogy gondolom ti is látjátok,hogy közeledünk a blog végéhez. Még én sem tudom mennyi rész van hátra de nem sok. Ezzel kapcsolatban/blog folytatásával/kicsit később fogok írni egy külön bejegyzést,mert fontosnak tartom!

Nagyjából ennyi lenne,szerintem mindent elmondtam amit akartam,szóval most jó olvasást!:)

Ui.: Tudom,hogy kurvára rövid lett és ezért utálom is magam de ha többet írok,kettőt pislogunk és már vége is a történetnek.




-A kúrva életbe!Az isten verje meg!- kiabált Zayn és idegességében még egy kisebb lyukat is ütött a falba-Még érzem a kibaszott illatát!-ordította.Elkéstek,megint elkéstek.Már két hete kergetik Hope-ot egyik szállásról a másikra de mindig csak hűlt helyét találják. Mind ketten kezdenek kimerülni és belefáradni,főleg Harry-Annyira sajnálom-suttogta Zayn Harrynek. Hatalmas bűntudata volt. Nem csak Hope miatt,maga a tudat,hogy legjobb barátja itt fogja hagyni kikészítette. Mióta megtudta nem aludt egy normálisat,nem mosolygott szívből még csak mosolyra sem volt képes görbíteni ajkait. Olyan mélyről jövő fájdalom mardosta a dolgok miatt,hogy lassan azt hitte teljesen felemészti. Harry is így volt vele,de cseppet sem haragudott Zaynre.Tudta,emlékezett még arra,hogy ő miket tett Amandával és azokhoz képest Zayn egy szent volt. Simán csak attól rettegett,hogy úgy fog távozni,hogy nem tudott elköszönni a kislányától és a többi barátjától. Érezte,hogy egyre gyengébb,szervezetének szüksége lett volna a gyógyszerekre amit ő megtagadott. Nem azért,mert önző lett volna,vagy mert nem akart élni. Igenis akart csak tudta,annyira súlyos az állapota,hogy már nem segítettek volna. Már ott tartott,hogy már a gyógyszerek sem hosszabították volna meg az életét akár egy hónappal is tovább. Ő ezt jól tudta és nem is vágyott semmire csak,hogy a családja körében lehessen,hogy ammikor távozik olyanok vegyék körül akik szeretik,akikkel leélte az életét. És nem félt,egyáltalán nem félt a haláltól. Titkon,már évek óta várta,várta,hogy újra azzal a személlyel lehessen akit az életénél is jobban szeretett.Tudta,hogy ő ott várja,mindig is várta de azért nehéz volt neki,hisz itt is volt egy személy akit mindennél jobban szeretett. A személy akit most semmiféleképp nem tudnak megtalálni.

-Zayn?-nézett barátjára aki rákapta a tekintetét-Menjünk haza,jó?

-Mi?Harry,miről beszélsz még nincs meg Hope-állt fel Zayn.Nem értette miért mondja ezt.

-Kérek csak menjünk.Fogod még látni,tudom-mosolyogott el Harry,hisz ismerte a lányát és tudta,hogy halálosan szerelmes,tudta,hogy az ő szerelmük pont olyan mint az övé és Amandáé.

-De nem Harry,nem mehetünk,nélküle nem-Zayn hangja elcsuklott.

-Miért Zayn?Miért olyan fontos ez neked?-kiáltott rá Harry.

-Mert nem akarok,nem vagyok képes még valaki elveszteni-suttogta könnyes szemmel. Harry megértette,tudta,hogy azért ilyen fontos neki,mert nem tudja feldolgozni,hogy a barátja megfog halni. Neki is könny tolult a szemébe és erősen szorította magához.

-Zayn,én mindig vfeletek leszek-suttogta miközben minden megmaradt erehéből szorította-A szívetekben fogok élni,örökre.

-Nem hagyhatsz itt,még nem állunk készen-férfi létére zokogott. Annyi nap kínlódás és szenvedés után minden felszínre tört amit eddig magában tartott. Harry nem próbálta csitítani csak hagyta,hogy kiadja magából és közben ő is megtehette ugyanezt-Menjünk haza-szólalt meg óráknak tünő percek után Zayn.



Hope magányosan és elhagyatottan bolyongott Franciaország utcáin. Már nem volt hova mennie és őszintén? Nem is akart. Egyetlen helyre vágyott: apja ölelő karjaiba. Már nem haragudott se magára se Zaynre. Főleg azután nem,hogy megtudta kisbabát vár. Egy egészséges kisbabát hordott a szíve alatt,egy gyereket amire váytak. Ez volt a gyóygír Hope lelkének,tudta,hogy ez helyre fog hozni mindent. Bár a baba nélkül is minden biztos rendben lett volna. Így hát a leghamarabbi járatra foglalt helyet és izgatottan várta,hogy otthon lehessen a szeretett családja körében. Együtt gyermeke édesapjával.


-Hazajöttem-kiáltotta el magét Hope amint megérkezett a londoni otthonukba. Három boldogságot tetetett férfi rohant elő de kettő, a kettő legfonosabb hiányzott. A három fiú örült,nagyon de egyben csalódottak is voltak. Ők tudták,hogy Harryék miért vannak távol és sajnos tudták a dolgot is amibe Hope összefog roppani.

-Apa és Zayn?-suttogta Hope és már-már érezte,hogy könnyek mardossák a szemét.

-Hope,beszélnünk kell-fogta meg Liam a kezét és a nappaliba mentek mindannyian.

Hope zokogott,alig kapot levegőt.Nem hitte el,nem értette miért történik ilyen. A szíve sajgott a fájdalomtól tüdejébe nem áramlot elég levegő,nem volt képes levegőt venni. Sokkot kapott,a tudat,hogy az apja hónapok óta keresi és halálos beteg teljesen kikészítette. Úgy érezte tönkre tett mindent és mindenkit.

-Hope-rázogatta Loui-Hope,lélegezz az ég szerelmére-mind hárman megijedtek azon ahogyan Hope reagált de egyszerűen nem volt képes levegőhöz jutni. Vagy csak félt és így akart menekülni. Menekülni a fájdalom elől. Megszorította Loui kezét és már csak rázkódott a levegő hiány miatt. Egyből a kezébe kapta és a kocsihoz cipelte. Villám gyórsan száguldoztak a sávok között ahogyan a kórházba tartottak. Niall tövig nyomta a gázt de még így is elmormolt egy sor káromkodást,hogy milyen rohadt lassó ez a tragacs. Loui rázogatta Hope-ot amint észrevette,hogy szemei lassan lecsukódnak és már nem rázkódik.

-Nem Hope-kiabált vele-Nem teheted ezt,gondolj apádra-és ez volt az utolsó amit még Hope hallott. Elájult és csak zuhant a mély sötétségbe de az a mondat végig ott lebegett: "Gondolj apádra."