2/31.Fejezet

Nem tetszik már nektek a blog?Valamit rosszul csinálok?Miért nem látogattok és kommenteltek annyian,mint régen? Kérlek segítsetek és mondjátok el mi a baj,mert lassan vége a blognak és én úgy érzem,hogy már ti sem vagytok velem:/
 Amúgy mostantól megint szemszögből fogom írni,remélem nem zavar senkit,bár amennyien olvastok..


*Hope szemszög*
Végre kiengednek a kórházból és haza mehetek. Kemény egy hét ebben az unalmas szobában.Kemény egy hét a szívemnek.Még mindig nem tudtam felfogni,hogy apa megfog halni. Miért pont ő? Még annyira fiatal és még azt se tudja,hogy lesz egy unokája. Vajon azt még megéli,hogy megszületik? Nem akarom,hogy egyik szülőm se tudja majd a kezében tartani,megpuszilni kis pofiját. Nem akarom,hogy apa itt hagyjon,hogy ő is elmenjen és magamra maradjak. Könnyek csorognak le az arcomon és ez még így lesz jó sokáig ha rá gondolok. Bármikor amikor meglátom elbőgöm magam,nem tudom visszatartani. Minden percem vele szeretném tölteni,eddig is ezt tettem ezért nem tudtam még beszélni Zaynnel. Ő sem erőltette,gondolom csak,hogy apával lehessek és remélem nem azért,mert már nem szeret.
-Kész vagy kincsem-apa dugja be fejét az ajtón és amikor látja,hogy kész vagyok beljebb lép. Ellépek a táskámtól és szorosan,könnyes szemekkel ölelem magamhoz-Mostantól mindig ez lesz ha meglátsz?-apa hangja szomorkás mégis magára erőlteti a nevetést.
-Lehet-suttogom,mire puszit nyom a fejemre és eltol magától.
-Kicsim,ez az élet rendje.Születünk és meghalunk. Nincs sok időm de ebben a kis időben sem a szomorú arcodat szeretném nézni. Nem bírom amikor sírsz,mert fáj tőle a szívem,főleg ha tudom miattam van. Csak mosolyogj és gondolj a szép dolgokra-mosolya fertőző. Mindig megvilágítja a dolgokat-Szeretlek kicsim és mindig is szeretni foglak.
-Én is szeretlek apa-még egyszer megölelem de most nem sírom el magam.

-Sziasztok-köszönök a nappaliban ülőknek-Zayn beszélhetnénk?-nézek rá,félénken bólint és mellém lép.Elindulok az emeletre és nem tudom miért de az ő szobájába sétálok és ülök le az ágyra. Megvárom amíg leül velem szembe és hatalmasat sóhajtok.
-Sajnálom,szeretlek-mondjuk egyszerre.Meglepődök,azt hittem már nem szeret.
.Sajnálom Hope amit tettem. Utánad mentem Franciaországba de nem találtalak. Minden reményt feladtam,mind végig csak arra gondoltam,hogy mekkora egy fasz vagyok.Életem szerelme elhagyott,mert nem tudok gondolkozni. És..és sajnálom. Annyira szeretlek,hogy már fáj de te miért kérsz bocsánatot?-két másodperce foglalta a monológját de a végét lassan mondta,azt,hogy szeret.
-Azt sajnálom,hogy elmentem,mert nem rád voltam mérges hanem magamra és hónapokig szenvedtetek és én is szeretlek,annyira,hogy már fáj-könnyeim újra előtörtek.Komolyan ha így folytatom külön víz gyárat nyithatok.Zayn letörölt egy kósza cseppet,majd ajkait az enyéimre tapasztotta. Mikor el akart húzódni vágyakozóan kaptam utána és nem engedtem. Zihálva váltunk el percek elteltével-Zayn-suttogtam.
-Mi a baj-ujjainkat összekulcsolta és apró puszit nyomott rá.
-Terhes vagyok-reakcióját figyeltem.Arca pillanatok alatt felderült és hatalmas mosoly terült szét az arcán.
-Biztos?-felugrott és magával emelt amikor aprót bólintottam. Nevettem ahogyan megpörgetett a levegőben és puszit nyomott a hasamra-Szia prücsök,hogy vagy mami hasában?-beszélt a pocakomhoz-Hány hónapos,tudja már valaki?-nézett rám.
-4.hónap és még csak te-mosolyogtam ahogyan a hasam simogatta és puszilgatta-Zayn,akkor mi most rendben vagyunk?-kérdeztem félénken.
-Rendben vagyunk?-bólintottam és megcsókoltam-Szeretlek-suttogta ajkaimba-Mind kettőtöket.
-Mi is szeretünk.Este elmondjuk a többieknek?-aprót bólintott és a karjaiba csomagolva elszundítottunk mind a hárman.

-Mondani szeretnénk valamit-mindenki a nappaliban ült,én Zayn ölében a fotelben míg a többiek velünk szemben a kanapén.Zayn keze a hasamon pihent és cirógatta,még délután felfedeztük,hogy a baba már rugdos. Mindenki elcsendesedett és ránk nézett,Zayn aprót bólintott amikor rá néztem-Szóval öhm..én kisbabánk lesz-amikor percek múlva sem szólaltak meg felegyenesedtem,fel álltam és felhúztam a pólóm,kicsit már látszott a pocim-Terhes vagyok-mosolyogtam. Apa ugrott fel először,leguggolt elém megsimogatta a hasam majd könnyes szemekkel ölelt magához.
-O kicsim-suttogta a hajamba és nyakamon megéreztem könnyeit. Ennyi,eddig bírtam én is sírásban törtem ki és ahogy körbe néztem mindenkinek könnyes volt a szeme. Minden fájdalmunk kijött és minden örömünk. Sorra megölelgetett mindenki és lepacsiztak Zaynnel.
-Kislány-mosolygott Loui és még erősebben,mint apa megölelt-Annyira örülök,remélem Loui lesz a neve.
-Szó sem lehet róla-néztem rá komolyan.
-Mi? Mi? Mi az,hogy nem lesz Loui? Zayn ugye Loui lesz a neve?-esett pánikba.
-Biztos nem-nevetett Zayn és Loui,mint egy megsebzett oroszlán úgy huppant le a kanapéra.
-Apa?-suttogtam-Ugye megvárod?-fúrtam arcom a mellkasába.
-Persze kincsem-suttogta-Látni fogom az én kis unokámat-csókot nyomott fejem búbjára kezével pedig megsimogatta a hasamat