2/29. Fejezet

Kedveseim!

Sok-sok kihagyás után itt az új rész.Több dolgot is elszeretnék mondani szóval kérlek szépen titeket,hogy ezt most olvassátok végig!

Az első az lenne,hogy a gépem még mindig haszna vehetetlen,most is a kedves baránőm gépét használom,de ígérem mostantól valakitől mindig elcsórom péntekente szóval lesz rész! Kivéve egy hét múlva ugyanis Horvátországban leszek,de uána,ígérem.

A második dolog ami sokkal fontosabb pedig az,hogy gondolom ti is látjátok,hogy közeledünk a blog végéhez. Még én sem tudom mennyi rész van hátra de nem sok. Ezzel kapcsolatban/blog folytatásával/kicsit később fogok írni egy külön bejegyzést,mert fontosnak tartom!

Nagyjából ennyi lenne,szerintem mindent elmondtam amit akartam,szóval most jó olvasást!:)

Ui.: Tudom,hogy kurvára rövid lett és ezért utálom is magam de ha többet írok,kettőt pislogunk és már vége is a történetnek.




-A kúrva életbe!Az isten verje meg!- kiabált Zayn és idegességében még egy kisebb lyukat is ütött a falba-Még érzem a kibaszott illatát!-ordította.Elkéstek,megint elkéstek.Már két hete kergetik Hope-ot egyik szállásról a másikra de mindig csak hűlt helyét találják. Mind ketten kezdenek kimerülni és belefáradni,főleg Harry-Annyira sajnálom-suttogta Zayn Harrynek. Hatalmas bűntudata volt. Nem csak Hope miatt,maga a tudat,hogy legjobb barátja itt fogja hagyni kikészítette. Mióta megtudta nem aludt egy normálisat,nem mosolygott szívből még csak mosolyra sem volt képes görbíteni ajkait. Olyan mélyről jövő fájdalom mardosta a dolgok miatt,hogy lassan azt hitte teljesen felemészti. Harry is így volt vele,de cseppet sem haragudott Zaynre.Tudta,emlékezett még arra,hogy ő miket tett Amandával és azokhoz képest Zayn egy szent volt. Simán csak attól rettegett,hogy úgy fog távozni,hogy nem tudott elköszönni a kislányától és a többi barátjától. Érezte,hogy egyre gyengébb,szervezetének szüksége lett volna a gyógyszerekre amit ő megtagadott. Nem azért,mert önző lett volna,vagy mert nem akart élni. Igenis akart csak tudta,annyira súlyos az állapota,hogy már nem segítettek volna. Már ott tartott,hogy már a gyógyszerek sem hosszabították volna meg az életét akár egy hónappal is tovább. Ő ezt jól tudta és nem is vágyott semmire csak,hogy a családja körében lehessen,hogy ammikor távozik olyanok vegyék körül akik szeretik,akikkel leélte az életét. És nem félt,egyáltalán nem félt a haláltól. Titkon,már évek óta várta,várta,hogy újra azzal a személlyel lehessen akit az életénél is jobban szeretett.Tudta,hogy ő ott várja,mindig is várta de azért nehéz volt neki,hisz itt is volt egy személy akit mindennél jobban szeretett. A személy akit most semmiféleképp nem tudnak megtalálni.

-Zayn?-nézett barátjára aki rákapta a tekintetét-Menjünk haza,jó?

-Mi?Harry,miről beszélsz még nincs meg Hope-állt fel Zayn.Nem értette miért mondja ezt.

-Kérek csak menjünk.Fogod még látni,tudom-mosolyogott el Harry,hisz ismerte a lányát és tudta,hogy halálosan szerelmes,tudta,hogy az ő szerelmük pont olyan mint az övé és Amandáé.

-De nem Harry,nem mehetünk,nélküle nem-Zayn hangja elcsuklott.

-Miért Zayn?Miért olyan fontos ez neked?-kiáltott rá Harry.

-Mert nem akarok,nem vagyok képes még valaki elveszteni-suttogta könnyes szemmel. Harry megértette,tudta,hogy azért ilyen fontos neki,mert nem tudja feldolgozni,hogy a barátja megfog halni. Neki is könny tolult a szemébe és erősen szorította magához.

-Zayn,én mindig vfeletek leszek-suttogta miközben minden megmaradt erehéből szorította-A szívetekben fogok élni,örökre.

-Nem hagyhatsz itt,még nem állunk készen-férfi létére zokogott. Annyi nap kínlódás és szenvedés után minden felszínre tört amit eddig magában tartott. Harry nem próbálta csitítani csak hagyta,hogy kiadja magából és közben ő is megtehette ugyanezt-Menjünk haza-szólalt meg óráknak tünő percek után Zayn.



Hope magányosan és elhagyatottan bolyongott Franciaország utcáin. Már nem volt hova mennie és őszintén? Nem is akart. Egyetlen helyre vágyott: apja ölelő karjaiba. Már nem haragudott se magára se Zaynre. Főleg azután nem,hogy megtudta kisbabát vár. Egy egészséges kisbabát hordott a szíve alatt,egy gyereket amire váytak. Ez volt a gyóygír Hope lelkének,tudta,hogy ez helyre fog hozni mindent. Bár a baba nélkül is minden biztos rendben lett volna. Így hát a leghamarabbi járatra foglalt helyet és izgatottan várta,hogy otthon lehessen a szeretett családja körében. Együtt gyermeke édesapjával.


-Hazajöttem-kiáltotta el magét Hope amint megérkezett a londoni otthonukba. Három boldogságot tetetett férfi rohant elő de kettő, a kettő legfonosabb hiányzott. A három fiú örült,nagyon de egyben csalódottak is voltak. Ők tudták,hogy Harryék miért vannak távol és sajnos tudták a dolgot is amibe Hope összefog roppani.

-Apa és Zayn?-suttogta Hope és már-már érezte,hogy könnyek mardossák a szemét.

-Hope,beszélnünk kell-fogta meg Liam a kezét és a nappaliba mentek mindannyian.

Hope zokogott,alig kapot levegőt.Nem hitte el,nem értette miért történik ilyen. A szíve sajgott a fájdalomtól tüdejébe nem áramlot elég levegő,nem volt képes levegőt venni. Sokkot kapott,a tudat,hogy az apja hónapok óta keresi és halálos beteg teljesen kikészítette. Úgy érezte tönkre tett mindent és mindenkit.

-Hope-rázogatta Loui-Hope,lélegezz az ég szerelmére-mind hárman megijedtek azon ahogyan Hope reagált de egyszerűen nem volt képes levegőhöz jutni. Vagy csak félt és így akart menekülni. Menekülni a fájdalom elől. Megszorította Loui kezét és már csak rázkódott a levegő hiány miatt. Egyből a kezébe kapta és a kocsihoz cipelte. Villám gyórsan száguldoztak a sávok között ahogyan a kórházba tartottak. Niall tövig nyomta a gázt de még így is elmormolt egy sor káromkodást,hogy milyen rohadt lassó ez a tragacs. Loui rázogatta Hope-ot amint észrevette,hogy szemei lassan lecsukódnak és már nem rázkódik.

-Nem Hope-kiabált vele-Nem teheted ezt,gondolj apádra-és ez volt az utolsó amit még Hope hallott. Elájult és csak zuhant a mély sötétségbe de az a mondat végig ott lebegett: "Gondolj apádra."