2.évad/1 fejezet

Sziasztooook:)Visszatértem hozzátok....nagyon hiányzott ez a blog ezért most itt a második évad.Hogy tisztázzuk a dolgokat..ez az évad főként Amanda és Harry lányáról Hope-ról fog szólni. Remélem szeretitek az Union J-t mert ők is benne lesznek. Na de nem is húzom az időt...jó olvasást:))
Csókol titeket:      Vanda:*



16 éve,hogy édesanyám meghalt.Mindig mikor eszembe jut vagy szóba kerül büszkeség tölt el.Apu minden este mesélt/mesél róla.Nem ismertem mégis úgy érzem,hogy mindent tudok róla.Azt mondják kiköpött Ő vagyok,mind külsőre, mind belsőre.Nem mondom,hogy nehéz volt nélküle a gyerekkorom, hisz apa segített mindenben de azért hiányzik,hogy itt legyen és kioktasson ha valami rosszat csináltam. Anyunak köszönhetjük azt is,hogy az One Direction még létezik,hisz ha nem köti apa orrára,hogy folytassa biztos kilép.De hála neki az One Direction még mindig ontja magából a jobbnál-jobb dalokat.Apát nagyon megviselte anya halála.Mai napig van olyan,hogy az ágyukon ül egy közös képpel e kezében és a könnyei záporként hullanak.Azt mondta,hogy Őt szerette/szereti a világon a legjobban.Azóta nem nézett rá egy nőre sem,hisz senki nem olyan mint Ő,neki nincs párja."Ez egy sírig tartó szerelem" ahogy apa mondaná.Remélem rám is egy ilyen szerelem vár.Apa mindig azt mondja,hogy Ő mindig velünk van.Lehet,hogy butaság de én érzem Őt.Mindig segít a nehéz döntésekben.Apa egyszer azt mesélte,hogy ő úgy érzi,hogy minden este vele alszik.Énis úgy érzem mintha minden este lefekvés elött adna egy puszit.A metrón ülve ezeken a dolgokon gondolkozva könnyeim hullani kezdtek.Nem töröltem le őket,hisz nincs mit széggyelnem a gyönyörű és bátor anyukámon aki miatt most a könnyeimet hullajtom.Mosolyogva néztem a földet mikor egy kéz karolt át.
-Hé szépség jól vagy?-kérdezte egy velem egykorú fiú.
-Igen persze csak elgondolkoztam-adtam egyszerű mégis igaz választ
-És miért sírsz?-kérdezte még mindig kedvesen
-Az anyukám miatt-mondtam és megint a földet kezdtem el szugerálni
-Talán összevesztetek?-faggatott még mindig
-Bárcsak-mondtam olyan halkan,hogy meg sem hallota-Nem tudod..Ő..meghalt-néztem a fiú szemeibe és csak most vettem észre milyen gyönyörűek
-Nagyon sajnálom én..én-szegény azt se tudta mit mondjon
-Semmi baj nem tudhattad-néztem megint szemeibe
-Akarsz róla beszélni?-kérdezte kedvesen
-Igazából csak annyit tudok róla amennyit elmeséltek mert belehalt a szülésbe-itt megint elkezdtek potyogni a könnyeim.A fiú nem mondott semmit csak magához ölelt.
-Nincs kedved meginni velem egy kávét?-kérdezte
-Szívesen de nem most ugyanis egy vizsgára sietek.De itt a számom hívj fel-odaadtam neki egy cetlit és már fel is álltam,hogy leszálhassak.
-Még a nevedet sem tudom-
-Hope-nak hívnak-mondtam és kiszálltam a kabinból.Még hallotam,hogy utánam kiált
-Én George vagyok-elraktároztam ezt az információt és gyors léptekkel indultam iskolám felé.Nem féltem a vizsgától.Utálok tanulni de a franciát szeretem ugyanis ez anya és apa közös nyelve.Még egy dolog ami közelebb fűz hozzá.Apa megigérte,hogy eljön értem bár nem tudom hogyan.Tegnap este még koncertet adta Német országban én pedig London központjában vagyok.

A vizsga tökéletesen sikerült,mindenre tudtam a választ.Mikor kiértem a parkolóba sehol sem láttam apa kocsiját.Épp indultam el mikor egy fekete sötétített ablakú kocsi állt meg elöttem.Lehúzódott az ablak amin Loui bácsi kukucskált ki.
-Elvigyelek?-kérdezte nevetve.Nem szóltam semmit csak beszálltam.
-Apa?-kérdeztem
-Dolga van.Nekem nem is örülsz?-tetetett sértődöttséget,komolyan mint egy kis gyerek
-Hááát....hogyne örülnék?-nevettem és hatalmas puszit nyomtam arcára.-Mikor értetek haza?-kiváncsiskodtam.
-2 órája körül-belül.Hogy ment?-kérdezte komolyan.Loui bácsi mindig szórakozik de ha a jövőmről van szó nagyon komoly
-très bien(jól)-nevettem
-Tudtam ám-mosolyodott el ő is.Közben haza is értünk.
-Ugye bejössz Loui bácsi?-néztem rá boci szemekkel
-Anyukád is mindig így nézett-nézett velem farkas szemet.-és neki sem tudtam ellenállni.-nevette el magát.Mikor beléptem a házba egyszerre 4 ember ugrott a nyakamba.
-Apa-ordítottam fel
-Úgy hiányoztál tündérkém-ölelt mostmár csak ő
-Te is nagyon-pusziltam meg arcát
-Na és mi?-kérdezte egy hang apa mögül
-Hát persze,hoyg hiányoztatok Niall bácsi-majd oda mentem mind hármojukhoz és megölelgettem őket.
-Valaki még van a konyhában-mondta Liam bácsi.Szó nélkül a konyhába siettem ahol Danielle néni csücsült.
-Danielle néni-sikítottam fel majd magamhoz öleltem és beszipantottam édeskés illatát.Danielle nénivel mindig nagyon közeli viszonyban voltam.Persze Perry,Eleanor és Amy nénivel is de ő más volt.Ő volt a pótmamám.Ő volt az aki mondog segített apának éss ő az akinek mindent elmondtam még olyat is amit apának nem.
-Úgy hiányoztál-tényleg nagyon rég találkoztunk.Elkezdtem hullani a könnyei.
-Ó Danielle néni te is nagyon hiányoztál-pusziltam meg
-Na és mivan veled?-kérdezte mosolyogva és közben végig mért.
-Képzeld ma találkozztam és tök cuki sráccal-pirultam el
-De izgi-tapsikolt.-És,hogy hívják?Amúgy gyönyörübb vagy mint valaha.Tudod most hasonlítassz rá a legjobban-suttogta az utolsó szavakat.
-Köszönöm-suttogtam énis ugyanis elérzékenyültem.-Amúgy Georgnak hívják
-És..?-tudakolózott tovább
-És,siettem ezért csak megadtam neki a számomat,de azóta még nem hívott-lettem szomorú.
-Lehet,hogy majd holnap hív,hogy ma már ne zavarjon-nyugtatott meg
-Remélem-bólogattam
-Lányok gyertek a nappaliba van itt valami ami a tied Hope-halottam meg apu hangját.Össze néztünk Danielle nénivel és a nappaliba siettünk.